Üzenet a mesternek
„Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”
/ József Attila /
Életünk csupa harc! Ostromgyűrűt
húzott ujjainkra a kor.
Benne, aki szegény, az talán munkás,
s korán már nem csak a mosónők…
A hősök és az árulók irataikat
csereberélgetik, haldoklási
jelenetet rögtönöz a
soha-többé-meg-nem-ismétlődés.
Sohasem járt útjainkon erőltetett a
menet lélektől lélekig, fekete
egünkön vér a szivárvány.
Két csata közt csend szemerkél.
Isten szája sírásra görbül,
rohamsisakból isznak a galambok.
Tehetetlen szimfónia
/ Belső színjáték /
Zászló nélkül, lélekvesztőn,
hazatért hajós.
Tücsök a máglyán.
Júdás idő, ragadozó föld.
Megkötözve születéssel és
halállal. Éden vermeiben rab.
Helybennjáró Odüsszeusz.
A csönd árnyéka, kútbanéző.
Szelídítené a világot,
egymásra köveket emel.
Kérdezőknek felelet,
kereszten irgalom.
A szegények királya
+
+
A
jeg
es-fe
hér csi
llag után
összefagyott
pásztorok sietnek
az úton. Nyomukban
porhavat ragad táncba
a szél. A vakító jászolra
ködkutyák ugatnak, vacognak
a Három Királyok. A csöndes
éj közepén, angyalok közt, kisded sír.
A rokontalan hideg
fényben örömének izzik fel a szánkon.
Megváltó született!
A szegények királya.
+++
++++
Siratóének
Felbizsuzott múlt, falra kent jelszók,
hadrakelt imák.
Hangszigetelt száj, méregpohár-köszöntő
könyves szemmel.
Járom a magyar igazság! Sötétzárka
népünk tanítója.
Gyűlik a kényszer, gyötör a kell. Kilöttyent
fény a mosolyunk.
Bátor a senki, seftel a hittel.
Trónja: háta szegénynek.
Ki itt tollat fog, toll által vész, ének által
aki dallá lesz…
Rózsák háborúja
Hogy sose nyíljon
áldatlan föld felett,
fűst-sötét emlékben,
ünnep árnyékában,
szívnehéz énekben,
könnyes balladákban
ébenszín szirmaim
szélnek tépdessétek!
Kulcsrazárt séta
Bajban egyként, nincs-zuhogásban,
még valamire várt.
Sebző árnyban, köd-diadémben,
valamire várt még.
Állig dacban, néma harangként,
még várt valamire.
Hitben törten, csöndsivatagban,
valamire még várt.
Félve a rossztól, gondkoszorúban,
várt még valamire.
Éji gyászban –ajka pecsétben-,
várt valamire még…
Kék fecskék
A fénytől. Mint a fény a hittől.
A hittől. Mint a hit a fénytől.
Mint a hit, mint a fény az éjtől.
Elszürkült szememtől búcsúznak.
Hidegösszeroppanás
A fákon, az úton, a kertben mézédes színek.
Nyár van. Fölborult a hőség kosara.
A fényben zuhanyzó parkban, féltve őrzött
leveleit olvasgatva, egy telefirkált padon
üldögélt, lenge ruhában. Magához szorította,
majd széjjeltépte valamennyit, és az apró
darabokat a hétágra izzó Nap fele dobta.
A visszahulló fecnipihéktől összeborzadt.
Azt hitte hó esik, és megfagyott a lenge ruhában.
Hiányok hiánya
Krokodilkönnyekből a bánat,
fakó csendéletből az élet.
Bús kacagásból a hetedik
krajcár, lélegzetből a lélek.
A bűn pusztájából a kiáltó szó.
Mag az újraszántott lelkekből,
jel a belső labirintusból.
Egy szék a fény asztala mellől.
Hiszekegyből a kétszerkettő,
a hol-volt-hol-nem-voltból a volt.
Kihűlt csipkebokorból Isten,
az összedőlt keresztfáról a Holt.
Füst a víz felett
Szótlanul állnak a parton a szerelmek.
/ Talpuk alatt tépett szárnyak. /
S amíg döbbenten nézik, ahogy a szív
részeg-boldog hídjai mind leszakadnak,
füstkoronás árnyak szétlopkodják
kincseit a vérehulló nyárnak.
Ezer dal, ezer fal
/ Modern szinkron /
Rideg könyökök kopnak, rejtett csapdák telnek,
állók támasza dől. Agyközelben pattannak
lüktető erek, féltett dallamot töröl a fej. /Ezer fal
előtt, ezer dal teteme./ Elszámlált altatók mély
gödröt kaparnak, fejfákra rovogat leküzdhetetlen kór.
Fölmetszett erekből csobog a magány, törött cserepek
alatt vágyakat legel a fagy. Szélsodortak ámulatára,
egy üvegszemű mutatványos lasszót vet a pultnál,
létterelő mozdulatokról verejték gyöngye hull.
Levegőt koldul a szegény, omladozik kunyhó és vár.
Lelkem után nyúlnak a gépek, szemétre dobják dalaim.
Újrafényesített palotákban, telt kaszinókban, árulók és
szolgák között, - minden kézben színarany amulett -,
pénzbemártott arcok előtt, pörög a rulett…
Évszakok
/ Bizonytalan rekviem /
Sebzett az égés, égetett a seb.
Láng lobogott valahol.
Tavasz volt. Talán tél?
Hozzá láncoltak a szavak,
hozzám szóltak a láncok.
Nyár volt. Vagy tavasz?
Igazak álma, álmok hazugsága.
Haragos, bősz Hold.
Ősz volt. Nyár talán?
Porba hullt a fény, fényben szállt a por.
Beomlott égbolt.
Tél volt. Lehet, hogy ősz?
Elvesz a föld
Az elhagyatott állomáson rég egyedül volt.
Csak a szél hempergett lábainál a
csontvetkőztető fagyban. A töprengés falának
dőlve, felhorzsolt lélekkel, a senki földjén
szüretelt. Messziről zörejt hallott. Összefogta
magán bánatbarna kabátját, s kortyolva a
megkönnyebbülést, közelebb ment a sínekhez.
Égvefelejtett ország
A felperzselt utcákon ledöntött szobrok.
A leszakadt hintákon, szíven lőtt katonák.
Az átvérzett zubbonyokon mozdulatlan
legyek. A parkban hamuba temetkezett fák.
A vízszintes tornyokban csendre intett
harangok. A halálosztó szavakban tűz.
A folytonégő tűzben egy égvefelejtett ország.
Az állatok szemében lakatnéma döbbenet…
Boldog fogócska
Hiába csont és bőr katonája igaznak,
ha nincsen kenyere, szavát szegi meg.
Néha csal, mert látszik. Csillagvonata
kisiklott égen vesztegel. S ha az éhség
bujtatja el, játszva talál rá a halál…
Belső éj
Kidőlt az idő fája, elveszett a tér.
Mától zárva az égbolt, feltámadt az éj.
A gondmadár szárnyai árnyékot vetnek.
Koromszín tollain nem jut át a fény.
Hózuhogás nyelte el a Napot.
A csillagizzók mind kiégtek, ködök ették:
elfogyott a Hold. Sötét vonat robog át az
égen, fekete minden ablaka…
Átokmondó ima
A csillagfényhidak álmaink alatt
mind leszakadjon, aranyló búzánkra
július havazzon. Kedvünket szegje áruló
szerető, dalmadarunkat némítsa temető.
Viszály dúlja fel ünnepeinket, semmilyen
Isten ne áldjon meg minket.
Tágas a csatatér, sok még a vérünk.
„Ne legyen egy félpercnyi békességünk,
mert akkor végünk, végünk.
Agyba-mart mondóka
Felkötnek, levágnak, elfödnek, kiásnak.
Kiásnak, felkötnek, levágnak, elfödnek.
Elfödnek, kiásnak, felkötnek, levágnak.
Levágnak, elfödnek, kiásnak, felkötnek.
- Acélidegeit elmarja lassan lelke
vakrozsdája. Míg megmart idegei
tépik szaggatják foszladozó lelkét,
az álmennyezeten megfeketedik a fény.
Kéményébe a fűst, és a korom
visszalopódzik. Kályhája deresedni kezd,
s a megkérgesedett hamuból a letarolt
erdők felé indulnak az elüszkösödött fák.
A változás szele
/ Együgyű mondóka /
Vége van a nyárnak, didergő imák Isten felé szállnak.
Mehemed cowboy lett, seszínű tehenek bikavért
vedelnek. Hegyek között, házak között várak, család
helyett csend. A cinege talpát balettcipő töri, szomorúfűz
röhögi. Lánc-lánc acélláncon őrkutyák ugatnak, rabok és
őrzőik rajtunk mulatnak. A part alatt, a domb felett,
szántatlan földeken keresztet vetnek, híd alatt pad alatt,
a Halál rongyára koldusok hevernek. Szélcsend van.
Lobognak a zászlók. / Bújj, bújj zöld ág, jön a tél! /
100 év magány
„ Hallja, míg él. Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett kívül-belül
menekülő élő elől a legutolsó menedéket.”
/ József Attila /
Nyüszítsétek letarolt erdőkből tovaszökellő vadak.
Ketrecajtók nyikorogjátok, sisteregjétek beoltott tüzek.
Vijjogjátok irigy szívek.
Fehér bototokkal kopogjátok vak szavak, csörömpöljétek
törékeny álmok. Csaholjátok pénztelen kényszerek,
vacogjátok rablott ékszerek.
Zúgjátok kifosztott kagylók, csendre intett harangok.
Dadogd elvágott gyökerű árvaság - hiába tagadja némaság –
nekik Te nem fájsz!...
Szavak árulása
/ Kinek írsz, Arany? /
„Tanárnőnek….osztály
létszáma:….Hiányzik:
Petőfi, Vörösmarty,
Arany, Ady, József Attila…
Toportyánok, jó hiénák és
az őrület vannak helyettük…”
Hogy ne legyen jel,
senki már ne kövesse,
kisebb, egyre kisebb,
nagyító nélkül alig látható,
homokszemnél apróbb,
pontokká zsugorított
betűkkel, mint szégyellni
való nincstelen rokonét,
írják le a nevét: vers…
Légy szó mindhalálig
Húzd rá! …de mégse! A kutya se olvassa.
Leállt szív, bealudt tűz, zárba tört kulcs.
Roskatag csillagok lábainál, mint hegyben
az omlás meglapul. Nem kell! Háborog
szennyes ár, hullámsír, nekell-óceán.
Telihold van. Alszik a pásztor.
Farkasüvöltésben áznak az aklok.
Kitörök! Vagy be? Dördül a hangom!
Átlőve testem, újra elestem. Vagy mégse?
„Hajnal dől már az égnek, kövekkel
völgybe hegy biceg, félek, Istenem félek,
szégyen a vers, ha senkinek.”
Szégyenhez hallgatás
Se víz, se hajó, csak a kalózlobogó.
Se kutya, se lánc, csak csaholás.
Se tiszt, se közlegény, csak a parancs.
Se ütközet, se hősök, csak temetés.
Se Júdás, se megváltó, csak az árulás.
Se őr, se törvény, csak a csend…
Verseimben vérző fény
Verseimben
a didergő énekekre,
tűzmadarakra,
százszorszép ünnepeinkre,
Ikaroszokra,
lélekvesztőkre,
csendre intett harangokra,
csupa virág emberekre,
csillagsiratókra,
könnycseppkövekre,
csendszórókra,
átokkal kötözöttekre,
nehézléptű nappalokra,
valahonnan,valamiért,
vérző fény hull…
A bűn útjai
Ezeken márvány, törtetők, azokon járvány, tört tetők.
Ezen lomhalom, rom s korom.
Emitt sexbárok, bankárok, amott bunkerek, barbárok.
Itt tömegsír,tömeg sír.
Emerre igék, opera, amarra igák, vipera.
Ott alvó sátán,rabok sétán.
Előre rév, vissza vér. Azon a harminc ezüst körbejár.
Erre hiába,arra is…
A lovakat…
Rémmeseszép alkonyragyogásban
a gisz-gazos árokparton feküdt, közel
a dögtemetőhöz. Nem volt már benne
élet. Rajta se szőr, se bőr, se hús, se vér.
Csak az istráng, csak a zabla, csak a
hám, meg egy rádobott, rojtosra font
ostor. S az ütött-kopott patkóján
egy tollászkodó nagy madár...
A szegénység pallosa
/ A lélek golgotái /
A szegénység pallosa borotvaéles.
Isten dühétől fényes, tövisek lángjában
megfürdetett kard. Véres pengéjét
csorbultan látni nem fogod egyhamar.
/ Az aranyborjú napszámosa. /
Nap mint nap öl, kaszabol, sebez,
- vasmarkában tartja egy édeni átok -
s csak azt véti el, ki előle kitérni nem akar.
|