BOLDOG ÚJ ÉVET – avagy BOLDOGULJ…. (ahogy tudsz)

-        Hát ez iszonyú! Ezt az ökörséget!

-         Mi baj van?

-        A műsor! Akárhová kapcsolok, semmi normálist nem tudok befogni! Csupa ostobaság, meg reklám-dömping…

-         Mit vársz? Szilveszter este van. Láttál te már igazán jó műsort ilyenkor?

-         Nem nagyon.

-         Na ugye? Miért most éppen most látnál?

-         Pedig nagyon ránk férne... Az emberek nagy részének annyi a gondja, baja, hogy legalább ma este megérdemelné a szórakoztatást valami normális színvonalon!

-         Csak hogy nem mi döntjük el, hogy…

-         Mi a jó nekünk?

-         Valahogy úgy…

-         Annyira elegem van már…

-         Nekem is. Mindenből.

-         Próbáljuk nézni a másik oldalát. A jót…

-         Van olyan is?

-         Te is tudod, hogy minden csak viszonyítás kérdése. Mondok néhány példát, hogy ne fulladjon teljes apátiába a mai este. Akarod?

-         Rendben. Csak behozom a süteményt, meg az italokat. Cserébe viszont kapcsold ki a tévét, és beszélgessünk… úgy sem nagyon van rá időnk.

-         Oké!... Ennél a vacaknál még az is jobb program…

-         Ez most vicc volt, vagy célzás a kapcsolatunkra?

-        Most mi bajod van? Mondtam, hogy rettenetes a műsor mindenütt!

-         Mindjárt itt vagyok…

§  *

-         Na végre! Várj! Segítek letenni a tálcát.

-         Szóhoz sem jutok a meglepetéstől. Előfordult már ilyesmi veled?

-         Micsoda?

-         Hogy segíteni akartál a feleségednek?

-         Hát ez nevetséges… miért kérdezel ilyesmit?

-         Mert még sosem segítettél.

-         Ez igen! Jön a vádaskodás! Ez a hála azért, mert kikapcsoltam a tévét… hogy veled legyek…

-        Azt mondtad, vacak a műsor… és inkább beszélgessünk…

-         Na ne! Ne kezd a hisztit! Már csupa könny a szemed… Egy nyomorult tálca miatt… Ülj már le! Hagy azokat a tányérokat! Szerinted éppen süteményezni van kedvünk?

-         Szerintem egyre kevésbé lesz…

-         Kizárólag hozzáállás kérdése.

-         Ezt hogy érted?

-         Megegyeztünk abban, hogy végigbeszéljük az éjszakát… vagy egy részét… és talán alkothatunk egy képet arról, mennyire élünk rosszul mi ketten. Lehet, hogy kacagva fogunk éjfélkor pezsgőt bontani.

-         Vagy ellenkezőleg… Mégis, … milyen emberekre gondoltál? Kikhez hasonlítsuk az életünket?

-         Szerintem vegyük például az utcánkat. Az utcánkban lakókat. Megfelel?

-         Igen.

-        Szerintem sem rossz kiindulási pont. Hiszen ismerünk nagyjából mindenkit, és hasonló körülmények között élünk. Fölösleges volna egy amerikai milliárdoshoz, vagy afrikai éhezőhöz viszonyítani a sorsunkat. Nem?

-         De. Igazad van. Ezek szélsőségek… Mármint nekünk…

-        Kezdjük a szomszédokkal…

-         Kezdjük.

-         A Balogék jobban keresnek?

-        Nem.

-         Szebb házuk van?

-         Nincs.

-         Jobban élnek?

-         Jobban szeretik egymást… Sokkal jobban…

-         Már megint kezded… Minimum tizenöt évvel fiatalabbak!

-         Tizenöt évvel ezelőtt mentél velem kézen-fogva? Megöleltél, mikor hazajöttél?

-         Szentimentális hülyeség. Már kértelek, hogy ne törülgesd a szemed…

-         Menjük tovább egy házzal.

-         Jó. Itt vannak Horváték. Hasonló kategória. Van munkájuk, szép házuk, kocsijuk, mint nekünk. Viszont a Horváth szeretőt tart, ezt mindenki tudja. Hát csinálok én ilyet, anyukám?

-         Horváthné viszont minden pénzt magára költ, és rejtélyes kiküldetéseken vesz részt külföldön, ahonnét nagyon fáradtan szokott megérkezni.

-         Biztosan sokat dolgozik…

-        Vagy keveset alszik.

-         Ezt hogy érted?

-         Neki is vannak szeretői. Csak nem a közelben…

-         Hát ez aztán…!!! Micsoda egy perszóna!

-         Miért? A férje különb?

-        Azért ez mégiscsak más!

-         Ez a ti bajotok! Egy férfinál minden bocsánatosabb bűn… Micsoda felfogás!

-         Már kértelek, hogy ne szipogj! Kapcsoljam vissza inkább a tévét?

-         Még csak két családról beszéltünk!

-         Jó. Hát akkor… Itt vannak velünk szemközt a Kovácsék. Vagyis az elvált feleség a három gyerekkel… egyedül kínlódik. Örül, hogy gyerektartást kap. Kocsiról, meg lakás-átalakításról nem is álmodik. Nem telne rá.

-         Viszont egész nyáron nevetve rohangál a kertben a gyerekeivel, kipihent, nyugodt, a kölykök meg jól tanulnak, rendesen öltöznek, udvariasak, mosolygósak. Amikor még együtt volt a férjével egész nap annak a baromnak a részeg ordítását hallgattuk, meg azt láttuk, hányszor szaladnak ki sírva a kapun, és menekülnek a nagyszülőkhöz. Mármint az anya a gyerekekkel. Hát nem jobb így nekik? Szerinted érdemes lenne ezt a nyugalmat kocsira, meg nagyobb lakásra cserélni? Mi? Te nagyokos?

-         Miért kiabálsz? Nem én vagyok a Kovács!

-        Még szerencse…

-       Mi bajod van? Nem jó neked velem?

-         Figyelhetnél rám!

-         Nem figyelek?

-        Nem. Munka után elolvasod az újságot, megiszod a sörödet, aztán lefekszel aludni.

-         Hányan örülnének, ha csak ennyi bajuk lenne!

-         Én mondtam, hogy minden relatív…

-         És ha nem lenne munkánk? Segélyből élnénk, mint Madarászék? Vagy betegeskednénk örökké, mint Gyuri meg a felesége? Nem hiszem, hogy dúlna az a nagy szerelem köztünk.

-        Honnan tudod?

-         Nevetséges vagy… Inkább bekapcsolom a tévét. Te meg menj, mosd meg a szemed. Mindjárt éjfél. Addig felbontom a pezsgőt.

-        Hozok egy kis kocsonyát. Kérsz?

-         Látod, ez jó ötlet. Kérek. Nem is vacsoráztunk.

-         Elment az idő…

-         Fölöslegesen.

-         Inkább néztünk volna valami ökörséget…

-        Igen. Bármi mást, mint a való életet.

-        Ezzel megint mit akarsz mondani?

-         Semmit! Bontsd a pezsgőt! Az a baj, hogy az igazság is éppen olyan relatív tud lenni…

-         Mint az életünk, a másokéhoz viszonyítva!

-        Igen. És ehhez képest…

-         Boldog új évnek nézünk elébe, drágám!