MÁSODIK FELVONÁS

ELSŐ SZÍN

Elizabeth szobája. A két fiatal az ágyon fekszik, félig meztelenül. Az íróasztalon nyitott, és bontatlan italok sorakoznak, mellette márkás készételkonzervek, kenyér, csokoládé, kávé, sajt, bon-bon. Néhány szétdobált ruha a fotelekben. Az ablakok kitárva. Mögötte éjszaka. Kísérteties, szürkésfehér romok a fény nélküli városban.

Graber: /nevetve/ Micsoda szerencsénk van, hogy méltóképp tudjuk ünnepelni a nászutunkat! Egyedül vagyunk, tele a szobánk minden földi jóval, és éjjel-nappal szerethetjük egymást. Sőt, az esküvőnk is pompásan sikerült! Percek alatt be tudtuk szerezni a szükséges papírokat, és még két tanút is találtunk! Hát nem remek?

Elisabeth: De igen… Remek! Egy boldog asszonyt láthatsz… Még néhány napig…

Graber: Ezt most ne…

Elizabeth: Jó… Ernst! Már régen meg szerettem volna kérdezni: Még mindig semmi hír a szüleidről?

Graber: Semmi… Pedig napközben járom a megmaradt hivatalos helyeket, az eltűnt személyek nyilvántartását olvasgatom, és a leégett házunk kapuján is hagytam üzenetet, de nem jött válasz. Csak remélni tudom, hogy tényleg biztonságban vannak egy kis faluban…

Elisabeth: Úgy legyen… Nézd! Nemsokára fölkel a hold.

Graber: Holdfény, gyengédség, egyszerű emberi örömök… Mennyire vágyom rá…

Elisabeth: Én is, szerelmem…

Graber: Ez már a hold?

Elisabeth: Lehetetlen. A holdfény nem ilyen fehér.

Elisabet: /félig meztelenül fölkel, és kihajol az ablakon/ Romeltakarítók a légvédelemtől. Reflektorokkal, csákánnyal, és ásókkal vonultak fel a szemközti házhoz. /elgondolkodva a fiú mellé ül az ágyra, hátát a falnak támasztja/ Néha, egy-egy légitámadás után vágytam rá, hogy hazatérve a lakásomat leégve találjam. Az otthonomat, a bútorokat, a ruháimat, és az emlékeimet. Mindent. Megérted?

Graber: Igen.

Elisabeth: Nem az édesapám emlékeire gondolok. Hanem a többire. A félelemre, a szomorúságra, a gyűlöletre. Ha ez a ház is leégne, valami végre elmúlna… /vidámabban/ Azért, az nagyszerű, hogy Lieserné három napra elment a szokásos falusi gyüjtő-körútjára. Nekünk pedig tele a szobánk élelemmel, és jóféle italokkal.

Graber: Valóban csodás. Ráadásul még ki tudtál harcolni néhány nap szabadságot is. Add ide az üveget a mosdóból.

Elizabeth: A Germánia-félét?

Graber: Igen. Megisszuk, mielőtt szétdurran. A szénsavas italok már a légnyomástól is felrobbannak. Lakásban éppen olyan veszélyesek, mint a kézigránát. Poharunk van?

Elisabeth: Vizespohár.

Graber: Vizespohár éppen pezsgőnek való. Párizsban mindig abból ittuk.

Elisabeth: Te jártál Párizsban?

Graber: Igen, a háború kezdetén.

Elisabeth: /poharakat hoz, és lekuporodik az ágyra./ Mennyi ideig voltál Párizsban?

Graber: Néhány hétig.

Elisabeth: Nagyon gyűlöltek ott titeket?

Graber: Nem tudom. Talán. Én nem igen vettem észre. Persze, egyikünk sem akarta észrevenni. Hittünk még abban, amire tanítottak. Gyorsan be akartuk fejezni a háborút, és a napos utcákon ülni a kávéházak előtt, és idegen országok borát iszogatni… Nagyon fiatalok voltunk.

Elisabeth: S ma már nem vagy fiatal?

Graber: De igen, csak másképp. /Sokáig hallgatnak, majd isznak, és Graber újra tölt/

Graber: Jó lett volna veled Párizsban lenni!

Elizabeth: Bár csak most odautazhatnánk! Beengednének oda minket?

Graber: Talán… Párizst nem romboltuk szét…

Elisabeth: De annyit csak elpusztítottatok, hogy gyűlöljenek bennünket!

Graber: Igen. Talán. Hosszú háborúban sok mindent elfelejt az ember.

Elisabet: Olyan országba szeretnék menni, ahol semmi sem pusztult el.

Graber: Kevés ország maradt…

Elisabeth: Hol jártál még?

Graber: Afrikában.

Elisabeth: Afrikában is? Sok mindent láthattál már!

Graber: Igen. De nem úgy, ahogy korábban álmodtam róla.

Elisabeth: Jártál még valahol másutt is?

Graber: Hollandiában. Még egészen az elején. Csónakok siklottak a csatornákban, s a csatornák a földekkel egy szinten voltak, így a csónakok mintha a földön haladtak volna. Hangtalanul suhantak, óriási vitorlákkal, s olyan különös volt, amikor a szürkületben roppant fehér, kék és vörös pillangóként siklottak át a tájon.

Elisabeth: /vágyakozva/ Hollandia! Háború után oda elmehetnénk. Végleg. Kakaót ihatnánk, sok fehér kenyeret, és sok hollandi sajtot ehetnénk, és alkonyatkor néznénk a csónakokat… Vagy talán oda sem mehetünk már?

Graber: /letörten/ Hollandiát lerohantuk, és Rotterdamot minden figyelmeztetés nélkül

Lebombáztuk. Láttam a romokat. Harmincezer halott. Azt hiszem, oda sem engednének be minket Elisabeth.

Elisabeth: /Hirtelen felemeli a poharát, és a padlóhoz vágja/ Sehová sem mehetünk többé! Mit álmodozunk? /kiabál/ Sehová! Foglyok vagyunk, és mindenünnen kivetettek, elátkozottak!

Dübörgő ZENE! (négy perc) Fekete ruhástáncosok koreográfiája a színpad elején. /Táncosok a dal után kiszaladnak./

Elisabeth dala:          Sehol nem kellünk!

                                   Oly nagyon vágytam rá,

                                   Elmenni valahová,

                                   Veled járni az utat,

                                   Nem nézni határokat!

                                   Mikor erről álmodoztam

                                   Fénylő országokat láttam,

                                   Tiszta, szépséges házakat,

                                   Együtt élő családokat.

                                   Áttetsző medrű folyókat,

                                   Gondozott pázsitokat,

                                   Gyümölcstől duzzadó fákat,

                                   Békés és nyugodt tájat.

                                   Mindenütt ragyogott a nap,

Nem voltak bombák, halottak!!!

                                   Boltokba lehetett menni,

                                   Húst, sajtot, tejet, vajat venni!

                                   Szép ruhákat is árultak,

                                   Cipőket, kalapot, sálakat,

                                   És vettem sós perecet is,

                                   Mert megláttuk a mozit!

                                   Nevettünk a filmeken,

                                   Mint ahogy az életen!

                                   És épp olyan jókedvűnek láttalak,

                                   Mint a filmben azt a kamaszt,

                                   Aki most pillant meg egy lányt,

                                   A lányt, kit mindvégig imád,

                                   Szerelmük beteljesedik,

                                   A nézők szemüket törülgetik…

                                   Aztán hazamegyünk,

                                   Finom vacsorát eszünk,

                                   Egymáshoz bújunk az ágyban…

Graber:                      De felsír a gyerek a másik szobában!

Hagy abba drága Elizabeth!

Nem bírom tovább hallgatni ezt,

Hisz közben az arcodon látom,

Hogy mindez csak egy szép álom!

Próbáljunk erősek lenni,

Ezt a mocskot itt feledni,

Amíg lehet egymásnak élni,

Ölelni, csókolni, szeretni!

Ma nem lehet vágyunk csak ennyi…

Elisabeth:                  Szerelmem, ki lehet ezt bírni?

Graber:                      Láttad az álmot,

                                   A vágyott mámort,

                                   Mely olyan földi,

                                   Egyszerű, emberi.

                                   Elragadott a képzelet,

                                   Láttál zöld réteket,

                                   Figyelted a kék eget,

                                   Sok habfehér felleget,

                                   Tiszta épületet,

                                   Vidám embereket,               

                                   Szépséget, fényeket.

                                   De bírd még ki ezt a poklot,

                                   Lehet, hogy nem lesz már sok

                                                                       Az idő, mely így telik.

                                   Aztán béke következik!

                                   Várd ki drágám,

                                   Nem tart soká már…

                                   Talán csak pár hónap,

                                   Pár nap, pár pillanat,

                                   És eljön hószín szárnyon,

                                   Hol mindez az álom

                                   Valóság lesz egyszer,

                                   S a maradék ember,

                                   Ki nem pusztult el,

                                   Összefog mindenkiért,

                                   S értelmet nyer a lét!!!.

                                   Talán nem lesznek határok,

                                   A jó emberek megbocsátók,

                                                           És mérlegelik a bűnöket,

                                   Lehet, egyszer beengednek

                                   Messzi tájakra visznek

                                   Minket autók, vonatok,

                                   Oda, hol sok ember boldog!

Elisabeth:                  Ez mind csak álomkép!

                                   Egy álom, ami szép…

Graber:                      Kedvesem: Várd ki a végét!

Graber: Fel kell gyújtanunk a villanyt, és összesöpörnünk. Ráléphetünk, és elvághatjuk a lábunkat. Várj, először becsukom az ablakot! /ablak csukódik, majd éles fény önti el a szobát/

Elisabeth: Ne nézz rám! /zavart/ Nem tudom, mi ütött belém. Nem szoktam ilyen lenni…

Graber: Nem baj. Igazad van. Nem való vagy ide. S végre egyszer te is tönkretehetsz valamit.

Elisabeth: Bár csak tudnám, hová tartozom.

Graber: /kínosan nevetve/ Én sem tudom, hová tartozom.

Elisabeth: Képzeld, magam is csodálkozom, de napról-napra határozottabb leszek…

Graber: Szerintem óráról órára.

Elisabeth: És te?

Graber: Én is.

Elisabeth: És ez jó?

Graber: Igen. És ha nem jó, az sem számít.

Elisabeth: Semmi sem számít már, ugye?

Graber: De igen. Te is tudod…

Elisabeth: Mi tulajdonképpen boldogok vagyunk, vagy boldogtalanok?

Graber: Ezek is, azok is, és ez így van rendjén. Manapság csakis az ökrök boldogok. Vagy tán azok sem. Talán csak a kövek.

Elisabeth: És ugye ez sem számít semmit?

Graber: Nem.

Elisabeth: Számít-e valami is?

Graber: Igen. Nem vagyunk halottak többé – és még nem haltunk meg!