NEGYEDIK SZÍN

Kedves kis szoba, hatalmas ablakokkal. Az ablakok nyitva, mögötte zöldellő lombok, sok virág, gondosan ápolt konyhakert. Fehérre meszelt falak, kredenc, ruhásszekrény, hatalmas franciaágy nagy dunyhákkal, felpúpozott párnákkal. Előtte masszív ebédlőasztal, székekkel. A fiatalok az asztal két szélén ülnek, egymással szemközt/

Elisabeth: Nem sírok komolyan. S ne törődj vele. Nem is én sírok, hanem bennem valami: ki akar törni. Néha nem marad más, csak a könny. S ez mégse szomorúság. Boldog vagyok. Annyi minden történt, már nem is tudom magamba fogadni. Megpróbáltam. Nem megy. Ma este légy hozzám türelemmel… Olyan csodálatos ez a kis fogadó is! Egy háborús karcolás sincs rajta. És Witte fogadósné asszony egy jó tündér. Akivel remekül elbeszélgetek, ha te már… elmentél a frontra… Ha majd várlak vissza…

Graber: Bárcsak még biztonságosabb helyre vittelek volna. De hol van ma biztonság?

A pincét megnéztem, erős, jól felépített. Bár te… nem fogsz oda… azt hiszem…

Elisabeth: S milyen jól hiszed!

Graber: A szobát fél évre kifizettem. Pénz is maradt elég. Meg küldök is majd a frontról…

Elisabeth: Ezt a szót, hogy front, ha lehetséges mostantól hanyagoljuk. Túl kevés az idő.

Ne tart teljesen hisztérikusnak… Boldog vagyok. De ez változékony boldogság. Nem a barmok egykedvű boldogsága.

Graber: Barmok boldogsága! Kinek kell az?

Elisabeth: Hát, ha úgy vesszük, egy ideig még jól bírnám.

Graber: Én is. Csak azért nem vallom be, mert jelenleg nem lehet benne részem.

Elisabeth: Tíz esztendő biztonságos, jó, egyhangú, nyárspolgárian baromi boldogsága – azt hiszem egy életre sem lenne sok!

Graber. /nevetve/ Mert olyan átkozottul izgalmasan élünk. Apáink másképpen gondolkodtak: kalandra vágytak, és gyűlölték a barmok boldogságát.

Elisabeth: Mi már nem. Egyszerű emberek lettünk, egyszerű vágyakkal. Nem akarsz aludni? Megszakíthatatlanul, egy éjszakát végig? Ki tudja, mikor alhatsz megint? Holnap utazol.

Graber: Eleget alhatom útközben. Jó néhány napba beletelik, amíg megérkezem.

Elizabeth: S ágyban mikor aludhatsz majd?

Graber: Ugyan. Holnaptól legfeljebb egy priccsre, vagy egy szalmazsákra számíthatok. Nem is olyan rossz. Könnyű megszokni. Oroszország télen szörnyű.

Elizabeth: Hátha még egy telet ott kell töltenetek?

Graber: Ilyen visszavonulásnál már Lengyelországban, vagy Németországban telelünk. S az ismerős hidegtől senki sem szenved annyira.

/Meghallották a szirénákat/

Elisabeth: Maradjunk itt! Nem akarok felöltözni, s a pincébe szaladni.

- Jó!

/Witte asszony kopogott be/

Witte asszony: Már ébreszteni akartam magukat! A pince… /hangját elnyeli a süvöltés/

/Elisabeth ledobta magáról ruháit, és az ágyra fekszik./

Elisabeth: Gyere! Mindegy, akármi történik…

/Graber is lerántja az ingét, és a lány mellé zuhan. Szeretkeznek./

Graber: /egy idő múlva/ Nem jöttek, Elizabeth!

Elizabeth: De… Jöttek… /nevet/ Megéheztem!

Graber: Én is! Mindenféle ennivalónk van!

Elisabeth: Együnk meg két húskonzervet kompóttal!

/Ételeket pakolnak, terítenek. Graber félmeztelen, Elizabethen egy vékony, szinte áttetsző kis köntös, derékig kioldva. Leülnek, és esznek./

Graber: Még csak nem is hasonlítasz olyan valakire, aki hónapok óta görnyedten varja a katonaköpenyeket! Inkább, mint aki naponta tornászik!

Elisabeth: Torna? Csak akkor jó, ha már nagyon kétségbeestünk.

Graber: Komolyan? Ez sosem jutott volna eszembe.

Elisabeth: Csak ez használ. Torna, amíg mozdulni tudsz. Futás, amíg halálra fáradsz. Tízszer kitakarítani a szobát, és addig fésülni a hajad, amíg a fejed megfájdul, és így tovább.

Graber: S ez segít?

Elisabeth: A végső kétségbeesésnél nem, csak előtte. Ha nem akarsz gondolkodni. A végsőnél már csak az összeomlás marad.

Graber: S aztán?

Elisabeth: Várni, míg az élet valahol partra sodor. Az élet – nem az, amelyiket élsz, hanem amit belélegzünk.

Graber: Túl sokat tudunk a kétségbeesésről. El kellene felejtenünk.

Elisabeth: A feledésről is túl sokat tudunk.

Graber: Egyszer Pohlmannal, a tanárommal beszélgetünk erről... A félelemről, a lét bizonytalanságáról… Mindarról, ami most velünk történik…

Graber és

Elizabeth dala:          Országok és ellenségek! (ismétlés az első felvonásból)

                                   Nem így képzeltem én,

                                   Hogy sok ország tárul elém

                                               Amely szép volt hajdanán…

                                   Most a legtöbb nemzetet

Csömör és undor tölti meg

Ha megpillantja

A német hadtestet…

Elisabeth:                  Bár okkal és joggal tesz ezt,

                                   S így természetes,

                                   De oly szörnyűséges!

Graber:                      Elviselhetetlenül fáj,

                                   Hogy a világ és hazám

                                   Legtöbb polgára…

Elisabeth:                  Lényed szívéből utálja!

Graber:                      Vádaskodik, és számon kér,

                                   Olyasmiket, amiért

                                   Felelős nem lehetek!

                                   Csak parancsot teljesítek!

                                   Egyedül nem győzhetek!

Elisabeth:                  Nem is akarsz!

Graber:                      Sem győzni, sem veszíteni,

                                   Semmilyen harcban állni,

                                   Csak békében élni,

Elisabeth:                  Dolgozni, ölelni, szeretni!

Graber:                      És minek ez az egész?

Elisabeth:                  A fájdalom, a szenvedés?

Graber:                      A kín, nyomor és pusztulás?

Elisabeth:                  Betegség, méltatlan halál?

Együtt:                       Minden ország gyászol,

                                   Egy fekete fátyol

                                   Borít földet és eget!

                                   Itt élni nem lehet!

Graber:                      Az árva, az elhagyott,

                                   A végképp elveszett

                                   Az őrült, kétségbeesett

                                   Szánalmas embertömegek

                                   Csak bolyonganak sírva…

Elizabeth:                  Emberi jogaikat, emberi méltóságukat

                                                                       Kérik vissza…

Graber:                      Nekünk csak annyi kellene

Együtt:                       Egy hely, hol élni lehetne,

                                   Egy fényes országba

                                   Mennék, hol béke van ma.

Elisabeth:                  Olyan szívesen indulnék,

                                   Ha nem lenne túl nagy a tét,

                                   Hogy soha el nem jutok,

                                   Oda, hol ember vagyok.

Graber:                      Mert fegyvert szegeznek rám,

                                   Lelőnek ostobán,

                                   Hiszen nem értik meg,

                                   Hogy béke csak akkor lehet,

                                   Ha e hatalmasnak nevezett,

                                   Kegyetlen, buta vezérek

                                                           Fölött bíró ítél!

Elizabeth:                  És többé joguk nem lesz,

                                   Hogy embert öljenek!

Graber:                      Mert börtönben rohadnak meg!

Elisabeth:                  Vagy akasztófa kötelén

                                   Halnak kínhalált,

                                               Mint annyi embertárs!

Graber:                      Játszik most velem a képzelet:

                                   Látom, hogy nők és gyerekek,

                                   Kamaszok, férfiak, öregek,

                                                           Boldogan táncolnak!

Elisabeth:                  Mert a háborúnak vége van…

Együtt:                       Kell majd rengeteg új ház,

                                   Kell a halott helyet új társ,

                                   És kell már egy új élet,

                                   Ami méltósággal ér véget!

Csak ennyit kérünk,

                                   Hát add meg!

                                   Bárhogy is nevezzenek,

                                   Téged ott fent!

                                   Lásd végre, mi van idelent!

                                   Könyörülj, szánj meg Istenem!

Graber: /már mosolyogva/ Éljen Witte asszony, akinek ezt a kertet, és ezt a szobát köszönhetjük! /iszik/

Elisabeth: Szerelmem! Milyen jó ébren tölteni az éjszakát! Könnyebben tárulkozik ki az ember!

Graber: Igaz. Éjszakánként egészséges, fiatal gyermeke vagy Istennek, s nem katonaköpenyek varrónője. S én sem vagyok katona.

Elisabeth: Éjszaka olyan az ember, mint amilyennek lenni kéne, s nem olyan, amilyenné lett.

Graber: Egyébként felületes emberek vagyunk. Mást se csinálunk, mint alszunk és eszünk.

Elisabeth: És szeretkezünk. Ez nem vall felületességre.

Graber: És iszunk!

Elisabeth: És iszunk! /nyújtotta oda a poharát a lány/

Graber /nevetve/ Ettől tulajdonképpen érzelgősnek, és szomorúnak kellene lenni, és mély értelmű beszélgetéseket folytatni. Ehelyett azonban jót ettünk, örülünk az életnek.

Elizabeth: Így jobb… Vagy nem?

Graber: Csak így jó. Ha nem kívánunk nagyon sokat – minden ajándék.

Elisabeth: Ezt hol tanultad?

Graber: Itt.

Elisabeth: Nagyszerű. Ez voltaképp minden, amit meg kell tanulni.

Graber: Igen. Utána már csak egy kis szerencsére van szükség.

Elisabeth: Volt olyan is?

Graber: Igen. Mindenünk megvolt, ami csak lehetséges.

Elisabeth: És nem szomorkodsz, hogy elmúlt?

Graber: Nem múlt el. Csak változik. Azért mégis szomorú vagyok. Olyan szomorú, hogy már-már azt hiszem, belepusztulok, mert holnap elhagylak. De ha arra gondolok, minek kellett volna történnie, hogy ne legyek szomorú, mégis oda lyukadok ki, hogy nem lett volna szabad találkoznunk. Akkor nem lennék szomorú, hanem üresen és közönyösen utaznék el. S ha ez jut eszembe, a szomorúságom már nem is szomorúság. Inkább valami fekete szerencse. A szerencse másik oldala.

Graber és Elizabeth dala: Új élet!

                                   Hát ez is véget ért,

                                   Ez a két csodás hét!

                                   Telve voltam gonddal,

                                   Bánattal, minden bajjal,

                                   De végre megjöttél!

                                   S veled minden szép!

                                   Bár látom a rosszat,

                                   Nem nyomaszt a holnap!

Értelmet kapott az élet,

Szerelmem, érted élek!

S érzem, élni fogok,

Túlélem a gonosz,

Gyilkos, vad háborút,

Most már van kiút!

Hiszen velem leszel,

A front nem választ el!

Fényképed szívem felett,

Minden gondolatom tied!

Harcba már nem bocsátkozom,

Majd őrültet, beteget játszom,

Az életem megóvom.

                             Neked…

                                   Már nem a háború vár,

                                   Mert nem figyelek rá,

                                   Csak rád gondolok,

                                   Arra, hogy minden napot

                                   Együtt töltünk majd el…

Elisabeth:                  Nemsokára itthon leszel!

Graber:                      Bízz bennem szerelmem,

                                   Én most az életem

                                                           Kezedbe teszem…

                                   Tudom, minden bajtól megóvsz,

                                    Hiszen adtál már annyi jót,

                                   Hogy lehetek bárhol,

                                                           Már érdemes volt!

                                                                        Eltűnt a magányos múlt…

                                   E mocskos harctér közepén,

                                   Olyan boldog leszek én!

Mert vársz majd rám!

Elisabeth:                  Ölelj most át!

Graber:                      Sírni nem szabad!

Elisabeth:                  Adj hát sok vigaszt!

Graber:                      Vár egy új élet!

Elisabeth:                  Kigyúlnak a fények!

Graber:                      Szabadok leszünk!

Elisabeth:                  Házat építünk!

Graber:                      Palántát ültetünk!

Elisabeth:                  Epret, málnát tépkedünk!

Graber:                      Virágot szedünk!