HETEDIK SZÍN

Pohlmann lakása. A falakat mindenütt könyvespolcok borítják. Egy nagy íróasztalon ócska lámpa, mellette jegyzetek, tollak. Egy fotel, kopott székek össze-vissza a térben.

Graber és Pohlmann egymással szemben állnak. Pohlmann öreg, ősz, de erős testű férfi.

Graber: Pohlmann úr!

Pohlmann: Igen. Milyen ügyben?

Graber: Ernst Graber vagyok. Egykori tanítványa.

Pohlmann: Úgy. És mit akar?

Graber: Meglátogatni önt. Szabadságra jöttem, és…

Pohlmann: Nem vagyok már tanári állásban.

Graber: Tudom.

Pohlmann: Jó, akkor azt is tudja, hogy fegyelmi úton bocsátottak el. Nem fogadok már tanítványokat, és nincs is jogom hozzá.

Graber: Én már nem vagyok a tanítványa. Katona vagyok, és Oroszországból jöttem.

Pohlmann: Most már ráismerek magára. Kint túl erős a fény. Miért jött hozzám, Graber?

Graber: Hogy megtudjam az igazságot.

Pohlmann: Az igazságot? Miről?

Graber: Azt szeretném megtudni, mennyire vagyok részes az elmúlt tíz év gaztetteiben. S szeretném tudni, mit csináljak…

Pohlmann: Tudja-e miről faggat engem?

Graber: Igen!

Pohlmann: Manapság kevesebbért is a fejét veszik az embernek.

Graber: A fronton pedig semmiért ölik meg.

Pohlmann: A háború gaztetteire gondol?

Graber: Mindenre, ami odáig vezetett. A hazugságra, elnyomásra, jogtalanságra, erőszakra. …és a háborúra is gondolok. A háborúra, ahogy mi, németek folytatjuk: rabszolgatáborokkal, és koncentrációstáborokkal, és a polgári lakosság tömeges kiirtásával. Láttam egyet-mást, és sok mindenről hallottam. Azt is tudom, hogy a háborút elvesztettük. S azt is tudom,: csak azért harcolunk tovább, hogy a kormányzat, a pártok, és azok az emberek, akik ezt az egészet okozták még egy ideig hatalmon maradjanak, és még több nyomorúság részesei lehessenek.

Pohlmann: Mindezt tudja?

Graber: Most már tudom. Nem mindig tudtam.

Pohlmann: És újra vissza kell mennie a frontra?

Graber: Igen…

Pohlmann: Szörnyű!

Graber: S annál szörnyűbb, minthogy azzal a tudattal megyek vissza, talán bűnrészes leszek én is… Vajon az leszek?

Pohlmann: Hogy érti ezt?

Graber: Tudja jól, mit értek rajta! Vajon mennyire terhel majd engem is a bűn, ha tudom, hogy nem csak a háborút vesztettük el, hanem azt is, hogy el kellett veszítenünk, különben soha nincs vége a szolgaságnak, a gyilkolásnak, a gyűjtőtáboroknak, az SS-nek, az SD-nek, tömegek kiirtásának, és az embertelenségnek… Tehát, ha én mindezt tudom, két hét múlva mégis ki kell mennem a frontra, és tovább harcolnom… Miért?

Pohlmann: Ismét vissza kell mennie?

Graber: Megtagadhatom a szolgálatot. Akkor felkötnek, vagy agyonlőnek. Arra válaszoljon, hol kezdődik a bűnrészesség? Hiszen az ember már maga sem hisz az igazában. Vagy a céljaiban. Azt mondja meg, hol itt a határ?

Pohlmann: Bűnrészesség! Mit tudhat maga arról? Fiatal volt, és hazugsággal mérgezték meg, mielőtt még gondolkozhatott volna! De mi bezzeg! Mi tanúi voltunk, és hagytuk felnőni! S hogy mi szülte ezt? Szívtelenség? Közöny? Szegénység? Önzés? Kétségbeesés? De hogyan is lett belőle ekkora dögvész! Azt hiszi, nem ez gyötöri meg minden napomat?

Semmit sem tanácsolhatok magának. De nem is akartam választékot adni a sok feleletből, amelyek csupán kifogások. Van elég belőlük. Mindegyik sima és meggyőző, de mentegetőzésnél egyik sem több.

Graber: Ez az egyház válasza is?

Pohlmann: Az egyház szerencsés… Számára a „szeresd felebarátodat” és a „ne ölj” igéje mellett ott a másik „add meg a császárnak, ami a császáré, és istennek, ami az istené.” Ezzel aztán sok csűrés-csavarás lehetséges!

Graber elnevette magát.

Pohlmann: Nevet! S méghozzá milyen nyugodtan! Miért nem ordít?

Graber: Ordítok! Csak éppen nem hallani!

Graber dala:                         Országok és ellenségek!

                                   Nem így képzeltem el én,

                                   Hogy sok ország tárul elém,

Amely szép volt hajdanán.

Most a legtöbb nemzetet

                                   Csömör és undor tölti meg,

Ha megpillantja

A Német hadtestet.

                                                                       Bár okkal, és joggal teszi ezt,

                                                                                   És így természetes…

                                                                                               De oly szörnyűséges…

                                   Elviselhetetlenül fáj,

                                   Hogy a világ és hazám

                                   Legtöbb polgára,

                                   Lényem szívéből utálja,

                                   Vádaskodik, és számon kér,

                                   Olyasmit, amiért

                                   Felelős nem lehetek,

                                   Csak parancsot teljesítek,

                                   Egyedül nem győzhetek!

                                                                       Nem is akarok…

                                   Se győzni, se veszíteni,

 Semmilyen harcban állni,

                                   Csak békében élni…

                                   Dolgozni, ölelni, szeretni…

És hát minek ez az egész?

                                   A fájdalom, a szenvedés,

                                   A kín, nyomor és pusztulás,

                                   A betegség, méltatlan halál?

                                   Minden ország gyászol,

                                   Egy fekete fátyol

Borít földet és eget

Itt élni nem lehet!

                                   Az árva, az elhagyott,

                                   Az eltűnt az elveszett,

                                   Az őrült, kétségbeesett

                                   Szánalmas embertömegek

                                   Csak bolyonganak sírva,

                                                           Emberi jogaikat kérik vissza!

                                   Nekem csak annyi kellene:

                                   Egy hely, hol élni lehetne,

                                   Egy fényes országba,

                                   Mennék, hol béke van ma.

                                   Olyan szívesen indulnék,

                                   Ha nem lenne túl nagy a tét,

                                   Hogy soha el nem jutok,

                                   Oda, hol ember vagyok.

                                   Mert fegyvert szegeznek rám,

                                   Lelőnek ostobán,

                                   Hiszen nem értik meg,

                                   Hogy béke csak akkor lehet,

                                   Ha e hatalmasnak nevezett,

                                   Kegyetlen, buta vezérek

                                                                       Fölött bíró ítél!

                                   És többé joguk nem lesz,

                                   Hogy embert öljenek,

                                                           Mert börtönben rohadnak meg,

                                   Vagy akasztófa kötelén

                                                           Halnak kínhalált,

                                                                       Mint annyi embertárs…

Mi van velem? /kérdezi fejéhez kapva/

                                   Játszik most velem a képzelet:

                                   Nők és gyerekek,

                                   Férfiak, öregek

                                   Látom, amint boldogan rakják

                                                                       Egymásra a sok téglát.

                                   Hiszen kell rengeteg új ház,

                                   Kell a halott helyett új társ,

                                   És kell már egy új élet,

                                                           Ami méltósággal ér véget…

                                                           Csak ennyit kérek…

                                                           Hát add meg!

                                                           Bárhogy is neveznek téged ott fent!

                                   Lásd meg végre, mi van idelent…

                                                           Könyörülj, szánj meg minden embert!

/Térdre borulva sír. Pohlmann a falhoz hátrálva, ijedten nézi./

NYOLCADIK SZÍN

Graber a szétbombázott (második színben már bemutatott) utcán halad. A közelben furcsa, akadozó, dallamos búgás hallatszik. A légoltalmis a földön ül, fejét tenyerébe hajtva.

ZENE! Fekete ruhás táncosok koreográfiája. ( három perc)

A légoltalmis, mikor megpillantja Grabert, hozzárohan, ruháját cibálja.

Légoltalmis: Hát már megint maga az?

Graber: Honnan jön ez a hang?

Légoltalmis: Úgy, a katona! A honvédő! Hát nem hallja? Hát nem hallja? Ez az eltemetettek rekviemje! Ássátok ki őket! Ássátok ki őket! Hagyjátok abba a gyilkolást!

Graber: /borzongva/ Ostobaság… Most már látom… Egy leszakadt zongora. A szél lengeti a húrokat. A zongora az!

Légoltalmis: A zongora az! A zongora az! /gúnyolódik/ Mit ért maga ebből, közönséges gyilkos! Ez lélekharang, amit a szél kongat. Az ég könyörületre szólít vele maga lövöldöző automata! Könyörületre, ami kipusztult a földből! Mit tud maga a halálról, maga romboló? S honnan is tudhatna valamit? Azok, akik okozzák, sose tudnak róla semmit. /előrehajol, körbemutat/ A halottak ott vannak mindenütt! Az omladékok alatt feküsznek szétroncsolt arcukkal, és kinyújtott karjukkal. Ott fekszenek, de feltámadnak egyszer, és űzőbe vesznek benneteket! Vádolnak benneteket, és törvényt ülnek rajtatok, mindegyiketeken külön-külön. Mert amit az én felebarátom ellen elkövettek, azt ellenem követitek el, mondja az Úr! – a légoltalmis dühödten rázza Graber köpenyét, de a másik egy hirtelen mozdulattal hátralöki.

Graber: Menj a pokolba! Menj a pokolba, és temetkezz magad is a romok alá, ahol gubbasztasz, mint egy halálmadár! Halottak! Halottak! Elegem van a halottakból! Talán van itt még valahol élet! – mondja maga elé, és átmegy a színen. A színpad sötétbe borul.